EGY MEREDEK TÖRTÉNET ARRÓL,

ENGEM HOGYAN TANÍTOTT MEG AZ ÉLET ADNI…

.

.

Adni nem könnyű dolog. Amikor először erre gondol az ember, úgy érzi, hogy magából kellene adnia egy darabot – és azt senki nem szereti.

.

Olyan családban nőttem fel, ahol sosem volt divat adni. Az utcán kéregetőket messze el kellett kerülni, a felhívásokat figyelmen kívül kellett hagyni. Dolgozzál sokat, spóroljál sokat és ne adj.

.

Szobrászattal korán kezdődött az életem, mert már 20 évesen elkészítettem életem első II. Világháborús emlékművét Kercseligeten. Nagyon érdekes története van – ebben a cikkben megtalálod: Telekom – Hellobiznisz – Márkaszobrász: Életre keltett figurák, életre kelő márkák

.

De az életem útja először nem arra vitt tovább – és hogy miért nem, arra csak sok-sok évvel később jöttem rá.

.

Mikor 21 évesen vállalkozó lettem, a sokat dolgozz, spóroljál és ne adj útravaló, eleinte segített. Minden költséget lefaragtam – munkabér, eszközök stb. Pár év múlva lett családom, és magamban azt gondoltam, igen, ez az egyetlen járható út, hogy a családomat felemeljem. Éjjel nappal dolgoztam, hétvégén is. Ahol csak lehetett, fogtam a pénzt.

.

A helyzet akkor kezdett változni, mikor a lányaim megszülettek. Továbbra is csak a családom létezett, tűzzel vassal csak értük dolgoztam. Azzal vigasztaltam magam, hogy ha nem is szeretnek a közvetlen kollégáim – viszont szakmailag ott vagyok a toppon, abba nem tud senki belekötni. Az ügyfeleim tisztelik, becsülik a munkámat és csak ez a fontos. Ez a magyarázat, jó volt egy darabig.

.

A lányaim viszont elkezdtek növögetni. És nekem egyre jobban fájt, hogy éjjel nappal dolgozom. Pénzben mérhető kezdett lenni az értelme, de belülről egyre nagyobb feszültség lett bennem, mert éreztem, hogy valami nincs rendjén.

.

A következő döntésem az lett, hogy a hétvégi munka be van fejezve. Választanom kellett, pénzt kergetek, vagy a lányaimmal is vagyok, legalább hétvégén.

.

Viszont a vállalkozásomnál egy fontos döntést – amit a családom felé meghoztam – ezzel párhuzamosan nem hoztam meg. Nevezetesen azt, hogy ha kevesebbet akarok dolgozni fizikálisan, viszont még is szeretném ugyan azt a teljesítményt produkálni, akkor fejlesztenem, gépesítenem kell. Miért? Mert azt nevelték belém, hogy ne adj. Dolgozz sokat, spórolj sokat. Ez gerjesztette bennem egy idő után a feszültséget, mert szembe kerültem önmagammal. Volt egy belső világom, és éltem egy külső világban, ahol egyre jobban elérkeztem a fizikális teljesítőképességem határaihoz. Így amit szerettem volna elérni, az kezdett távolodni tőlem, és ehhez nem voltam hozzászokva.

.

Mindig is céltudatosan mentem a terveim felé, tudod, dolgoztam sokat és nem adtam.

.

Egy kivétel azért volt. A munkámban mindig úgy gondolkodtam, hogy bármi áron is, a tökéleteshez kell tartani. Csak ez az egy cél lehet. A megrendelőm tökéletes munkát kapjon és határidőre. Ha nekem az többe kerül, akkor is. A Sixtus-kápolna freskóit amikor nézi valaki, őt sem érdekli, hogy Michael Angelónak hogy tört ki a nyaka, hogy zárták be, mennyit kínlódott. Még a leveleit is a feje felé tartva olvasta, mert a nyakizmai teljesen megmerevedtek. Csak a csodálat fontos felhasználói oldalról…

.

A művészeti középiskolás éveim alatt, rengeteg életrajzi könyvet olvastam. Nagy hatással voltak rám. Imádtam az impresszionistákat, a gótikát. Mindig is vonzódtam az újítókhoz, hogy ne állj be a sorba. És szerettem a lendületes, törekvő céltudatos dolgokat.

.

Vissza kanyarodva a történethez, a vállalkozásomnál továbbra is az volt bennem, hogy ne adj. A szörnyű az volt ebben – így utólag felismerve – hogy ne adj, de még saját magadnak sem. Ez végül odáig fajult, hogy mikor hétköznap hazakeveredtem a munkából, akkor otthon lefeküdtem a földre, a hideg csempére, hogy a hátam, derekam fájdalmát a hideg csempével hűtsem. Hihetetlen, hogy milyen fanatikus és rövidlátó voltam, de a gyerekkori nevelés és a szüleim teljesen más világa, bizony sok mindenre nem tanított meg. De ez nem is az ő hibájuk.

.

Azt vallom, az értelmes ember a maga tapasztalása alapján dönt. Nem mások véleménye alapján. Sokszor találkoztam már azzal, hogy valaki sározott előttem valakit, és persze azt várta tőlem, hogy 1 véleményen legyünk. Én meg közben azon morfondíroztam, hogy vajon ő ezt miért mondhatja a másikról. És lássatok csodát, egy idő után – a beszélgetésből – szinte mindig kiderült, hogy valaki azért mocskolt valakit, mert az nem úgy döntött, ahogyan a mesélőm szerette volna. Részemről sosem vártam el senkitől, hogy egy véleményen legyünk. Mindig tiszteletben tartottam a más véleményét. Beszélni, gondolatokat cserélni azt minidig is szerettem építő jelleggel, de a másik, mások véleménye, egyszerűen elfér tőlem.

.

Szóval a történet úgy folytatódott, hogy végül annyira hiányzott a családom, hogy már az ünnepnapokon sem dolgoztam. Alig vártam, hogy hosszú hétvége legyen, és mehessünk kirándulni. Csodás emlékek születtek így. ’Hál istennek a gyermekeimmel közösen nőttem fel…

.

35 éves koromban, azután csúnya fordulatot vett az életem. Levegő után kapkodtam és úgy éreztem magam, mint amikor hatalmasat rántanak azon a szőnyegen, amin állsz. Te felrepülsz a levegőbe, és ahogy egyre magasabbra repülsz, egyre jobban kapkodsz levegő után. Majd ájultan a földre zuhansz. Azt érzetem, hogy minden amiért addig küzdöttem, éltem, örültem, az a pillanat tört része alatt, egy megfoghatatlan felhővé vált. Amit a szél kezd szétfújni, mint ha sosem lett volna. És én hiába próbálok kétségbeesetten utána kapkodni, már csak az üres levegőt markolászom.

.

Már jó ideje ennek, és mondják, hogy az idő begyógyít mindent. Azért, van, amit nem. Bár hihetetlen kimondanom, de ez is a nagy terv része volt odafentről, csak én ezt akkoriban nem így éltem meg. Illetve ahhoz hogy vissza tudj nézni, ahhoz bizony időnek kell eltelnie. És meg kell tapasztalni az eseményeket. Lenned kell múltadnak, amit értékelni tudsz. Már, ha figyelsz erre. Engem mindig is érdekeltek az élet összefüggései.

.

Világ életemben egy lelkes, közösségépítő ember voltam. Az óvodából iskolába, a vezéregyéniség jellemzéssel küldtek tovább. Szerettem mindig is a csapat előtt, mint felderítő járni, még az sem zavart sosem, ha néha ez miatt gödörbe léptem. Mentem tovább legfeljebb hátra kiabáltam, hogy Vigyázzatok, ha jöttök! – ott gödör van!

.

Megváltozott a vállalkozással kapcsolatban is a magatartásom. Rájöttem, hogy nem izomból kell sokat dolgozni. Hanem igen is arra kell törekedni, hogy ugyan azt a munkát, minél kevesebb energiaráfordítással tudd megoldani. A szervezéssel, logisztikával sosem volt gondom. Így összerakva a kettőt, végre eljutottam, oda, hogy ugyan azt a minőséget könnyebben tudtam előállítani. De az életem változása miatt, már annyira nem éreztem kihívásnak, sőt kezdtem tehernek érezni a munkám. Így bármennyire is jó volt dolgozni, valahogy mindennel szakítani akartam a világon.

.

És megint csak hihetetlen, de tudtomon kívül, a láncszemek csak épültek rendületlen tovább egymásba. Az események sodrásában néha levegő után kapkodva, sokszor nehéz tisztán látni. De ha a mai énemet nézem, akkor elképesztő pontossággal történtek a dolgok, melyek a mai énemhez vezettek, és a mai céljaim élréséhez tökéletesen illenek.

.

Hitelezéssel, tőzsdézéssel kezdtem el foglalkozni. A régi munkám, még csak véletlenül se kerüljön a közelembe. Viszont megtanultam egy teljesen más üzleti modort, metodikát, gondolkodásmódot, ami eddig teljesen hiányzott az életemből. Megtanultam emberekkel foglalkozni, csapatot építeni, irányítani, kiállni eléjük és prezentációt tartani, motiválni őket. Rengeteg gátlást feloldott bennem, rengeteg okos, nevelő jellegű előadáson vettem részt. Tucat számra jegyzeteltem tele vaskos spirálfüzeteket. Mentálisan is sokat segített építkezni. Én mindenből mindig azt vettem ki magamnak, ami előre vitt. A többit egyszerűen elengedtem. Tudod, tőlem elfér más véleménye…

.

Voltak szép sikereim, és voltak sok ellenségeim is, akiket csak utólag láttam meg. Mert lehet, bár naiv gondolat, de nálam mindenki tiszta lappal indul. És majd én kialakítom a saját tapasztalataim alapján a véleményemet róla. Ezt ma sem csinálom másképpen, csak ennek egy a baja, hogy aki a hátad mögül kést szúr a hátadba, azt így lassan veszed észre. Mindegy, én már csak ilyen vagyok.

.

Rá kellet jönnöm, hogy ez a világ nem a lelkességről szól. Minden tőzsdei sikereim dacára is, végül akkora pofont kaptam, hogy mai napig csöng a fülem tőle. Vagy is veszteséggel – nem is kicsivel – zártam életem azon szakaszát. És ha hiszitek, ha nem, ennek is oka volt. Hogyan is nyerhettem volna – alapból veszteségre voltam predesztinálva – csak akkor ezt, az események sodrásában, még mindig nem értettem.

.

Gondolj bele, szobrász lennék-e ma, ha a tőzsdei sikereim nem állnak meg? Valószínűleg, a mai barátaim ismerőseim közül, senkit nem ismernék. A szobrászattól olyan messze lennék, mint Makó Jeruzsálemtől, hogy stílusosan a jelenlegi kiállításom helyszínét is bele csempésszem a mondanivalómba.

.

Később döbbenettel jöttem rá, hogy ez miért is történt. Akkor értettem meg, hogy engem milyen céllal küldtek. Mi is a valós küldetésem. Beleborzongtam, mikor végig gondoltam azt, hogy milyen események tömkelege vezetett ehhez a felismeréshez. Végig azon az úton jártam amin ma már büszkén lépkedek. Ám akkoriban csak, mint vak ember a botjával, a földet kopogtattam, hogy merre járok.

.

És valahol, itt jön be a képbe Piszkos Fred szobrom is. Mert amikor készült, még mindig nem volt meg a fenti felismerésem, még mindig máshol jártam. Még Fred előtt volt egy kitérőm. Ami nagyon szépen indult az első másodpercben. A következő percben viszont már hazugságra építették, amit én genetikailag egyszerűen nem bírok elviselni. Fél év után be is fejeztem, majd némi sírás után egészen 2.5 évig húztam, teljesen értelmetlenül. De nem is ez a lényeg, hanem ami alatta és utána történt.

.

Vissza akartam kanyarodni a régi vállalkozásom felé. Hatalmas hibát követve el ezzel, és amiért fentről, megint hatalmas büntetést kaptam. Ma már szinte hallom a Jóisten szavait, Hát még mindig nem érted??? És nem é r t e t t e m.

.

Az történt, hogy körfűrésszel, a jobb kezem ujjait végig vágtam. Ráadásul egyedül voltam a műhelyben. Senki nem tudott segíteni. Egyszer csak arra lettem figyelmes – az utolsó kis fadarab leszabásának utolsó mozdulatánál – hogy hirtelen, egy nagyon fura eddig ismeretlen zsibbadó, majd őrülten fájdalmas érzés fogja el a jobb kezem. A gép hangosan pörgött, hirtelen nem is értettem mi történik, majd jobban megnézve a kezemet láttam, hogy vérben úszik. Körülöttem a gépre és falra is fröccsent, és hirtelen azt éreztem, hogy tehetetlen vagyok. Mi lesz velem. Azután villanásokkal később magamhoz tértem, a gépet kikapcsoltam, és mivel nem bírom a vért elkezdtem émelyegni, szédülni. Bementem egy nagy törülközőért, belecsavartam a kezemet, és leültem. Úgy éreztem, nem kapok levegőt. Iszonyatosan féltem, hogy nem lesz többé kezem.

.

Ültem és csak próbáltam lélegezni. Nem elájulni, bár már a csillagok jöttek magam előtt. Lényeg, miután kezdtem visszanyerni a lélekjelenlétemet, azon gondolkodtam, most mihez kezdjek. Megmondom őszintén, már nem emlékszem, de valahogy a telefonom előkerült a másik kezembe, leraktam az asztalra, és remegve elkezdtem keresgélni a névjegyzékben. Nagyon féltem és egyre jobban fájt, ennyi maradt meg bennem. Végül húgom száma előkerült és felhívtam. Szerencsémre fel tudta venni. Jött azonnal. A vért ő sem bírja, de hát kit érdekelt már ez ilyenkor. Közben törölközőt cseréltem mert átázott, és próbáltam megerőszakolni magam, hogy egyáltalán nézzem meg, mi történt valójában. Tudni akartam, lesz e még kezem. Van e esélyem rá, hogy valaha majd tudok még dolgozni vele.  

.

Annyit láttam, hogy a mutató ujjamból hiányzik egy darab, és az összes ujjam vérzik. Vissza tekertem a kezem, igyekeztem tovább lélegezni és megnyugtatni magam, hogy talán még nincs minden veszve.

.

Bementünk a sürgősségire, és kiderült, hogy a mutatóujjamba vágott bele csontig a gép, a többi ujjamba pedig belekapott, de nem vágta el őket. Egy picit könnyebb lettem, mert erősödni látszott a remény, hogy talán ebből is ki lehet mászni valahogy. De továbbra is rosszul voltam és féltem, mi fog következni.

.

A dokim egy kínai srác volt, aki nemrégiben nyerte meg az x faktor döntőjét, így segített kicsit, hogy zenét kapcsolt, de én csak a fájdalomra tudtam gondolni. Injekció, zsibbadás, majd azt csináltak a kezemmel, amit akartak, nem éreztem semmit. Bekötözték és hazaküldtek.

.

A kötözésre járva volt még egy jó sztorim, azt mondta egyik alkalommal az orvos, hogy nagyon ügyesen csináltam. Jók voltak a reflexeim, mert ilyen fűrészes baleseteknél többnyire oda vannak az ujjak, sokkal rosszabbul szoktak járni. Még emlékszem a kényszeredett mosolygós nevetésemre.

.

És ez után jött képbe Piszkos Fred. Tulajdonképpen tőle kaptam azt a felismerést, amit ma már tisztán látok, de a baleset után még egy darabig mindig nem értettem. Hihetetlen.

.

Még a felejtős kitérőm idején a múzeumban dolgoztam – összességében röpke 18 hónapot – és ott, az utolsó munkanapomon, kiállítást építve az egyik kollégám jó szándékúlag, össze ismertetett egy hölggyel. Aki a kiállításba egy életnagyságú műgyantából készült maszáj harcost hozott. Szimpatikus voltam neki, így rám bízta a teljes egri vár katakombáinak felújítása során elkészítendő, összes tüzes eszköz tárgymásolatának elkészítését, és 3 panoptikumi szilikon figura kivitelezését. Majd később elkezdtünk együtt dolgozni.

.

Idővel, egy kicsit kezdtem megcsömörleni a reneszánsz figurák sorától, így arra az elhatározásra jutottam, hogy most már szeretnék végre saját magam kedvére szobrot alkotni. Sőt, ha igazán őszinte akarok lenni akkor szeretnék már csak a saját szobraim alkotásával foglalkozni. És csak zárójelben jegyzem meg, hogy még mindig nem tudtam az utamról.

.

Elkezdtem keresgélni magamban, hogy tessék itt az alkalom, alkothatsz magadnak szobrot, mi legyen a témája. Egy szép allegorikus női alak? Legyenek szobrok a gyermekeimről? Végül túl kézenfekvőnek találtam az első ötleteimet így tovább keresgéltem magamban. Mi lenne az a téma, ami nem csak nekem, hanem másoknak is ad! Ami nekem, de másoknak is érdekes, fontos, vagy kedves a számukra. Mert szerettem volna úgy adni, hogy az közös élmény legyen. Tudod, én egy közösségi ember is vagyok, így ez is egy ösztönös gondolta volt számomra.

.

Végül – azért nem olyan sok keresgélés után – eljutottam gyerekkorom egyik meghatározó élményéhez a Rejtő könyvekhez és azonnal bevillant Piszkos Fred karaktere, figurája. Heuréka! – kiáltottam fel magamban. Rejtőt sokan imádják, tökéletes figura a figura. Én is imádom, együtt is tudunk örülni. Ez lesz a tökéletes választás. Kápóra jött a Képes Kiadó felújítása is. Úgy éreztem, itt annyira tökéletesen összeállt minden gondolat, hogy szemernyi kétség nem lehet bennem, ezt kell megalkotnom.

.

Így is lett. Bár a munkák miatt ez több lépcsőben valósult meg – folyamatában több mint fél évig készült – összességében 3.5 hónapig.

.

Hiába volt tökéletes a Korcsmáros féle – Garisa Herman Zsolt és Varga Zoltán Zerge által felújított rajz – nekem nem állt le a fantáziám. Egy kompozícióban gondolkodtam, ami egy történetet mesél el. Olyan történetet, amit azután bárki a saját sztorijává is formálhat. Így született meg a posztamens kikötői macskakövének ötlete. Majd, ha már kikötő, akkor legyen valami világítás, de ne szép, hanem olyan valami Fredes, kicsit görbe a sok lámpa alatti püföléstől. Igen ám, de így a kompozíció még féloldalas volt, és egyébként is, még nem elég sztoris, gondoltam.

.

Mit szeret Fred? Rum. Ok, akkor legyen ott egy rumos láda – valahonnan bizonyára leesett, vagy kiesett egy raktár ablakán, ki tudja már. De szeretjük az állatokat is. Hát legyen rajta. Kést nem mertem a ládába szúrni, mert féltem, hogy mindig hajlítgatni akarják majd. így arról letettem. Kutya a művészetben a hűség jele, naná, hogy Fred zsiványsága – minden hűsége ellenére – nem kutyát, hanem macskát kíván. De egy kikötői macska nem lehet, kövér jóllakott. Annak egy Girnyónak kell lennie. Így esett modell választás terén az egyiptomi – én csak úgy hívom, bőrös macskára. Aki szintén arra néz, mint Fred és valami érdekeset nagyon figyelnek. Ki tudja mit…? Annyira figyelik, hogy Girnyó még azt sem veszi észre, ami az orra előtt van – minő érdekesség, sokszor az ember sem veszi észre – hogy egy egér falatozik az ő maradékán. No, ekkor lett nekem teljes a kompozíció. Az igazi slusszpoén a lámpa világítása lett, mely kiemeli Fred setétlelkűségét az éjszakában.  

.

Sosem felejtem el – mekkora szeretet vette körül hirtelen a neten. Volt olyan, akitől kértem megosztást, mire azt mondta ő jobbat tud. Vigyem el hozzájuk egy rendezvényre. Mindenki lelkesen beszélt róla, folyamatosan osztották meg. Olyan is akit nem is ismertem, egyszerűen tetszett neki az alkotásom. Rengetegen kommentelték és az első hónap statisztikáját lementettem emlékül – több mint 13 Ezer embernek jelent meg az oldalán. Nem is a szám nagysága az érdekes, hanem az a boldogság, hogy olyat sikerült alkotnom, ami ennyi embernek okoz örömet. És azóta is töretlenül.

.

Az első igazi alkalom, hogy Fred emberek közé és az utcára ment – az a szegedi Somogyi Károly Könyvtár XI. Képregény fesztiválja volt, és utána a saját rendezvényünk, ami az I. Szegedi szoborsétáltató volt a Kárász utcán. Azóta persze rengeteg helyen, rendezvényen voltunk közösen. Még színházban is többször. Pénzt sosem láttunk Freddel, mert gyakorlatilag ingyen – néha útiköltség fejében – megyünk. De nem is ez a cél vele – vagy velük, mert azóta már több figurával együtt megy az Öreg. Rengeteg felejthetetlen élményt és új barátokat kaptunk, ami örökre megmarad…

.

És ekkor végre eljött a nagy pillanat is, szinte meglepetés szerűen hasított belém a felismerés. Hááát persze! Azért történt mindez a rengeteg esemény, azért érzem azt, hogy minden esemény egy egymásba kapcsolódó láncszem volt idáig, mert valójában nekem mindvégig ez volt az utam. Ide kellett megérkeznem. Nem csinálhatok mást. Bár időről időre próbáltam erről leszokni, de ezért nem tudtam. Végre megtaláltam az utam. Helyesebben mondva végre felismertem, hogy milyen úton járok. Fantasztikus élmény volt ez a felismerés, amit Frednek köszönhetek.

.

És azóta egyre erőteljesebben azt érzem, hogy nekem az a feladatom, hogy Rejtőnek – Korcsmárosnak, ennek a miliőnek, világnak egy olyan – nem is emléket – hanem teret hozzak létre Szelfi szobraimon keresztül, amiben az emberek jól érzik magukat, szeretnek lenni, az élményeik elkezdenek közössé válni. Erősödhet az egymás iránti tisztelet, elfogadás, összetartás… amit én csak egyszerűen úgy hívok betyárbecsület. Ami segíthet rávilágítani arra, hogy egymást segíteni valójában milyen nagyszerű dolog…

.

No ez volt az én adni tanulásom rövid története. Talán azért nem kell mindenkinek ilyen sokszor drasztikus élethelyzeteket átélnie, hogy megtanuljon elengedni és jó érzéssel adni. Remélem azért segít az elhatározásban, és átlendíteni a korlátokon. Szabaddá tenni…

.

Köszönöm, ha időt szántál soraim elolvasására, és talán bennünket is közelebb hozott egymáshoz. És külön köszönöm, ha ennyi olvasás után, még kíváncsi vagy Fülig Jimmy szobrom projektjére…

Fülig Jimmy szobrom projektje itt…

.

Tisztelettel:

Dobó ferenc Levente – márkaszobrász