Először klasszikus emlékműről volt szó, így elmentünk a bükkösdi kőbányába. 19 évesen, életemben először jártam kőbányában, és igen kicsinek éreztem magam, a hatalmas kőfalak előtt, és a már lerepesztett hatalmas sziklákon ugrálva. Amint így “fentről”  néztem a köveket, egy hatalmas felfedezést tettem. Rábukkantam egy nagyobb, kettétört mészkőre, amelyik pontosan Nagy-Magyarországot formázta. Beugrott, hogy a kettérepedt követ egymáshoz képest olyan szögben kellene felállítani és úgy kellene tájolni az emlékművet, hogy a törésvonalból létrejött kis kapuban keljen fel a nap. Ami az összetört szívek és Magyarország reményét fejezné ki, miközben az egyik oldali kőben egy bombát és az általa ütött krátert kellene faragni. Látszólag ez a bomba repesztette szét a követ, a hazát, a szíveket. Ott helyben ezt el is mondtam a polgármesternek, aki rábólintott az ötletre, hiszen így olyan plusz gondolatiságot kapott az emlékmű, amire eredetileg nem is gondoltunk. Végül a barátom, akivel közösen kezdtük a munkát – azt mondta ez az én emlékművem, csináljam meg ahogyan gondolom. Így megterveztem alá a posztamenst, a kő felállításának módját – csapolást, daruzást… Végül az elkészült emlékművet ünnepélyesen felavattuk, a pap felszentelte, és a mai napig szépen ápolja a közösség – amit 19 éves koromban készítettem. Nagyon felemelő érzés… Az első fotó a mai állapotát tükrözi.